A Lelkiismeret Borostyán Fénye

A lelkiismeret. Nem egy szigorú bíró, nem egy vádaskodó hang. Inkább egy borostyánkövön átszűrődő fény, melegséget és ősi bölcsességet sugározva. Amikor eltévedünk, amikor letérünk a szívünk ösvényéről, nem ordít velünk. Csupán halkabban világít. Néha alig észrevehetően pislákol, épp csak annyira, hogy érezzük: valami nincs rendben.

Képzelj el egy öreg erdőt, sűrű lombkoronával. A fény alig jut át a fák között. Te pedig, mint egy apró lélek, ebben a sötétben botorkálsz. A célod világos, de a választott út tele van kerülőutakkal, illúziókkal. Minden lépésnél egyre mélyebbre süllyedsz a mohás talajba, és a borostyán fény, mely eddig vezetett, egyre halványabbá válik.

És ekkor megállsz. Megpihensz egy kidőlt fa törzsén. Elkezded figyelni a csendet. A madarak énekét, a szél susogását. Lassan, nagyon lassan, a szemed hozzászokik a sötéthez. És meglátod: a borostyán fény nem tűnt el. Csak eltakartad a figyelmetlenségeddel, a sietségeddel. Ott van, belül, mindig ott van.

És akkor tudod, hogy a helyes út nem a tökéletes út. Nem a hibátlan döntések sora. Hanem az, amelyik a legközelebb visz a belső fényedhez. Az, amelyik engedi, hogy a lelkiismereted borostyánja újra teljes fényében ragyogjon.