A Lelkiismeret Lápisz-Lazuli Medencéi

A lelkiismeret olyan, mint egy mély, sötétkék lápisz-lazuli medence. Néha a napfény arany-pirit szikrái csillannak meg a felszínén, a jó tettek és a helyes döntések emléke. Máskor viszont a mélyben megbúvó iszap kavarog fel, a bűntudat és a megbánás homálya. Egykor egy idős mester élt egy eldugott kolostorban, a hegyek között. Híres volt bölcsességéről és arról, hogy sosem tévedett. Egyszer egy fiatal tanítvány, aki kétségbeesetten próbált megfelelni mestere elvárásainak, elkövetett egy hibát. Először el akarta titkolni, de érezte, hogy a lelkiismerete, mint egy súlyos kő, húzza lefelé. Végül bevallotta a mesternek. Az öreg bölcs nem haragudott. Csendben leült a tanítvány mellé a kolostor kertjében lévő lápisz-lazuli medence partjára. "Nézd", mondta, és egy marék sarat dobott a medencébe. A víz zavarossá vált, a kék színt teljesen elfedte a szürke iszap. "Ez a te lelkiismereted most. Tele van zavarral és fájdalommal. De várj." És vártak. Lassan, ahogy a sár leülepedett a medence aljára, a víz újra kitisztult, és a lápisz-lazuli mély, tiszta kékje ismét ragyogott. "A lelkiismeret nem büntetni akar, hanem emlékeztetni arra, hogy a tisztaság mindig visszatérhet, ha hagyjuk leülepedni a zavart. A fontos, hogy ne féljünk szembenézni a medencével, még akkor sem, ha éppen sötét." Azóta a tanítvány, amikor hibázott, nem a félelemhez, hanem a lápisz-lazuli medencéhez fordult, hogy emlékeztesse magát a megbocsátás és a megtisztulás lehetőségére. Mert a lelkiismeret nem ellenség, hanem a belső iránytűnk, mely a fény felé mutat.