A Lelkiismeret Smaragd Tükre

Egy öreg, tengerparti házban lakott egy magányos halász. Élete egyszerű volt, tele ismétlődő mozdulatokkal, a hálóvetéssel, a halak tisztításával, a hullámok figyelésével. Sohasem hazudott senkinek, legalábbis nem nagy dolgokban. Apróbb füllentések néha kicsúsztak a száján, talán azért, hogy színesebbé tegye a napjait. Egyszer azonban a hálójába egy különös kagyló akadt. Nem volt rajta gyöngy, nem volt szép, csak egy közönséges, szürke héj. Mégis, valami azt súgta neki, tartsa meg.

A következő napon, amikor a piacra vitte a zsákmányt, egy gazdag kereskedő érdeklődött a halak ára iránt. A halász, szokásához híven, egy kicsit rátett az összegre. Abban a pillanatban a kagyló, ami a zsebében lapult, hirtelen melegedni kezdett. Mintha tűz égette volna a combját. Megijedt, de az üzletet végigvitte.

Hazafelé a kagyló égő fájdalma egyre erősödött, szinte elviselhetetlenné vált. Belenézett a kagylóba, és meglepetten látta, hogy a belseje – ami korábban szürke volt – most vibráló smaragdzöld színben ragyog. És ahogy a zöld fény betöltötte a szívét, hirtelen meglátta magát a tükörben. Egy gyáva, kicsinyes embernek látta magát, aki apró hazugságokkal próbál boldogulni. A lelkiismeretének tükrébe nézett, és a látvány majdnem összetörte.

Azonnal visszafordult, megkereste a kereskedőt, és bevallotta a füllentést. A kereskedő meglepődött, de végül megköszönte az őszinteséget. Amint a halász kimondta az igazat, a kagyló hirtelen lehűlt, és a smaragdzöld fény elhalványult. A lelkiismerete megtisztult, és ő végre szabadnak érezte magát. Rájött, hogy az igazság súlya sokkal könnyebb, mint a hazugságoké.