A Lelkiismeret Suttogó Éjfélkék Madara

Volt egyszer egy idős fa a lelkem kertjében. Nem termett gyümölcsöt, nem adott árnyékot, csak állt szótlanul, korhadó ágakkal. Évekig nem is vettem észre, annyira beleolvadt a többi, virágzó növény pompájába. Aztán egy nap, egy csendes estén, meghallottam egy halk suttogást. Olyan volt, mint egy madár éneke, csak mélyebb, szomorúbb, éjfélkék. A fa ágai között ült egy madár, tollai a legsötétebb éjszaka színében pompáztak, szemei pedig a lelkiismeret kérlelhetetlen tükrei voltak.

Először megijedtem. A madár a múlt árnyait hozta fel, a kimondatlan szavakat, a meg nem tett gesztusokat, az elszalasztott lehetőségeket. Azt hittem, vádol. De aztán rájöttem, nem vádol, csupán emlékeztet. Emlékeztet arra, hogy minden tettemnek következménye van, hogy minden szónak súlya van, hogy minden elmulasztott pillanat egy elveszett lehetőség.

A madár éneke nem volt kellemes, de szükséges. Olyan volt, mint egy gyógyító fájdalom, ami segít kitisztítani a sebeket, amikről azt hittem, már begyógyultak. A fa, ami addig csak egy elhanyagolt, haszontalan dolog volt, hirtelen értelmet nyert. Ő volt az emlékezetem őre, a lelkiismeretem hangja, a suttogó éjfélkék madár otthona.

Azóta is hallgatom a madár énekét, nem mindig könnyű, de tudom, hogy segít tisztán tartani a lelkem kertjét. Segít abban, hogy ne felejtsem el, ki vagyok, honnan jöttem, és hová tartok. A lelkiismeret, ez a suttogó éjfélkék madár, a legfontosabb útitársam az önismeret útján. Ő az, aki emlékeztet arra, hogy mindig van lehetőség a változásra, a fejlődésre, a jobbá válásra. Ő az, aki a sötétségben is mutatja az utat a fény felé.