A Lelkiismeret Suttogó Kagylója

A tengerparton sétáltam, a naplemente utolsó aranyló sugarai festették vörösre az eget. A lábam alatt ropogtak a kagylók, némelyikük olyan tökéletes volt, mintha egy ékszerész keze munkája lenne. Egy különös, gyöngyházfényű kagyló keltette fel a figyelmemet. Felszedtem, és a fülemhez emeltem. Nem a tenger zúgását hallottam, ahogy vártam, hanem egy halk, suttogó hangot.

"Ne feledd, honnan jöttél. Ne feledd, mi a dolgod."

Megdöbbentem. Honnan tudta? Mit tudott? Évek óta próbáltam elnyomni ezt a belső hangot, ezt a lelkiismeretet, ami mindig emlékeztetett a régi álmaimra, a magasztosabb céljaimra. Annyira belemerültem a hétköznapi élet apró-cseprő gondjaiba, hogy elfelejtettem, miért is vagyok itt.

A kagyló suttogása egy gyengéd ébresztő volt. Nem ítélt el, nem ostorozott. Csak emlékeztetett. Emlékeztetett arra a tűzre, ami egykor bennem égett, arra a szeretetre, amit másoknak akartam adni, arra a változásra, amit a világban akartam elérni.

Visszahelyeztem a kagylót a homokba, de a suttogása velem maradt. Tudtam, hogy nem menekülhetek a lelkiismeretem elől. Ez nem egy ellenség, hanem egy hűséges társ, aki sosem feledkezik meg az igazi önvalómról. Most már én sem fogok.