A Lelkünk Tükrének Repedései

Valahányszor képtelenek vagyunk meglátni a jót a másikban, valahányszor eltorzítjuk a valóságot saját félelmeink és előítéleteink által, egy apró repedés keletkezik lelkünk tükrén. Ezek a repedések nem azonnal láthatóak, nem olyanok, mint egy betört ablak, inkább finom, alig észrevehető vonalak, amelyek lassan, de biztosan átszövik egész lényünket. Először csak egy-egy torz képet vetítenek, aztán egyre többet, míg végül szinte lehetetlenné válik a tiszta, valós látás.

Emlékszem egy régi történetre, egy remetéről, aki egy kristálytiszta tó partján élt. A tó vize olyan tiszta volt, hogy a tükörkép tökéletesen visszaadta a valóságot. Azonban egy nap a remete haragudni kezdett egy falubeli lakosra, aki szerinte tiszteletlen volt. A harag köveket dobált a tóba, felkavarva a vizet, és a tükörkép torzzá, zavarossá vált. Hiába várt a remete, hogy a víz lecsillapodjon, a kövek által okozott hullámok sosem múltak el teljesen, és a tó soha többé nem volt olyan kristálytiszta, mint régen.

Ugyanígy van ez a lelkünkkel is. A harag, a sértettség, a türelmetlenség mind-mind köveket dobálnak a lelkünk tójába. Minden alkalommal, amikor ítélkezünk, amikor nem tudunk megbocsátani, amikor ragaszkodunk a saját igazunkhoz, újabb repedések keletkeznek a lelkünk tükrén. Ahhoz, hogy meggyógyítsuk ezeket a repedéseket, először is fel kell ismernünk őket. El kell fogadnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és hogy hibázunk. Aztán pedig el kell kezdenünk tisztítani a lelkünk vizét. Meditációval, szeretettel, megbocsátással. Lassan, türelmesen, amíg a víz újra le nem csillapodik, és a tükörkép újra tisztává nem válik. Mert csak egy tiszta lélek képes meglátni a jót a másikban, és csak egy tiszta lélek képes igazán szeretni