A Lemondás Akvamarin Könnye

Néha úgy érezzük, kapaszkodnunk kell. Ragaszkodni a megszokotthoz, a biztosnak vélt alapokhoz, a beteljesületlen álmok szilánkjaihoz. Pedig a Lélek néha épp arra tanít: elengedni. Lépni egyet hátra, ahelyett, hogy vérző ujjakkal kapaszkodnánk a letűntbe.

Képzelj el egy akvamarin követ. Egy gyönyörű, tengerzöld kincset, amit szorosan markolsz. Kezedben izzad, a szorításodtól egyre fakóbb lesz a fénye. Félsz elengedni, mert azt hiszed, a kő maga a boldogságod záloga. Aztán, egy nap, a kezed kinyílik. Nem erőltetve, nem fájdalmasan, egyszerűen csak elernyed. A kő a földre esik, és a porban heverve fénylik fel igazán. Mert a fény nem a markodban lakozott, hanem benne. És most, szabadon, a maga teljességében ragyoghat.

A lemondás nem veszteség. A lemondás teremtés. Teret enged az újnak, a szív mélyén szunnyadó lehetőségeknek. Amikor elengedünk egy elképzelést, egy kapcsolódást, egy vágyat, ami már nem szolgál minket, helyet csinálunk valami még csodálatosabbnak. Talán nem pont annak, amire vágytunk, hanem valami olyannak, amire szükségünk van. Valami olyannak, ami a Lélek igazi útjára vezet. Engedjük, hogy az akvamarin könnycseppjei kimossák a szívünkből a félelmet, és megnyissák azt a szeretet előtt.