A Lemondás Borvörös Ősze

A lemondás… gyakran félelemmel vegyes fájdalommal társítjuk. Mintha valamit elveszítenénk, mintha valami értékeset tépnénk ki a szívünkből. Pedig néha a lemondás nem veszteség, hanem épp ellenkezőleg, egy borvörös színű, mély ősz, melynek lehulló levelei táplálják a talajt egy új, gazdagabb tavasz számára. Eszembe jut egy régi történet egy remetéről, aki egy hegytetőn élt. Sok-sok évig meditált, böjtölt, lemondott minden földi hívságról. Egy nap egy fiatalember látogatta meg, aki szintén a megvilágosodásra vágyott. A fiatalember szegényen élt, kevés ruhája és még kevesebb étke volt. Megkérdezte a remetét: "Mester, te mindent elhagytál. Hogyan találtad meg a békét?" A remete ránézett a fiúra, majd rámutatott egy gyönyörű, ámde virágok nélküli cserépkaspóra. "Látod ezt a cserepet? Egykor virágok díszítették, de elhervadtak. Nem siratom őket. Helyet adtam a következő virágzásnak. A lemondás nem a birtoklásról szól, hanem a ragaszkodás elengedéséről. Ha kapaszkodsz, nem tudsz továbbmenni. Engedd el, ami már nem szolgál, hogy helyet teremts annak, ami igen." A fiatalember értette. Nem a szegénység a lemondás, hanem a ragaszkodás a szegénységhez. Ahogy a Nap jegyében elmerülünk, engedjük el a múltat, fogadjuk el a jelen borvörös csendjét, és készüljünk a jövő aranyló hajnalára. A lemondás nem halál, hanem átalakulás.