A Lemondás Édes Nektárja

Olyan ez, mint amikor a telihold fényében meglátod a kerted legszebb rózsáját, és tudod, hogy reggelre elhervad. Meg akarod menteni, le akarod vágni, vázába tenni, hogy tovább éljen. De a szív mélyén tudod, hogy a legszebb ajándék, amit adhatsz neki, ha hagyod, hogy a természet rendje szerint múljon el.

Életünk során számtalanszor találkozunk rózsákkal. Találkozunk vágyainkkal, elképzeléseinkkel, terveinkkel, melyek olykor éppoly tündöklőek, mint egy éjszakai rózsa. Ragaszkodunk hozzájuk, mert szépséget hoznak az életünkbe. Félünk elengedni őket, mert azt hisszük, ha elveszítjük őket, elveszítjük magunk egy darabját is. Pedig a lemondás nem feltétlenül veszteség. Néha a lemondás az egyetlen út ahhoz, hogy valami beteljesüljön, hogy valami szebbé váljon.

Talán a lemondás nem is más, mint egyfajta szeretet. Szeretet önmagunk iránt, amiért megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy ne ragadjunk bele abba, ami már nem szolgál minket. Szeretet a másik iránt, amiért tiszteletben tartjuk az ő útját, még akkor is, ha az eltér a mi elképzeléseinktől. Szeretet a világ iránt, amiért bízunk abban, hogy a nagy egész részeként minden a helyére kerül, még akkor is, ha ezt most nem értjük.

A lemondás édes nektár. Először keserűnek érezzük, de ahogy hagyjuk, hogy lecsorogjon a lelkünkön, észrevesszük, hogy gyógyít. Megnyitja a szívünket az új felé, a váratlan ajándékok felé, a lehetőségek felé, melyek csak akkor tárulhatnak fel, ha elengedjük a régit. És talán, csak talán, meglátjuk a kertben egy másik rózsát, ami még szebb, még ragyogóbb, mint az előző volt.