A Lemondás Fluorit Levelei

A kertben jártam, figyelvén a hervadó leveleket. Tudtam, nem szomorúság ez, hanem a körforgás édes része. A lemóndásé. Olyan szó, mely sokszor fájdalmat rejt, mintha valamit elveszítenénk, de valójában helyet teremt.

Fluoritot tartottam a kezemben, annak a kőnek a hideg nyugalmát, ami a káoszban is segít tisztán látni. A napfény átszűrődött a lombkoronán, és a fluorit prizmáján megtörve szivárványszíneket festett a földre. Eszembe jutott egy régi szerelem, melyet el kellett engednem, mert más utakat jártunk. Emlékszem, akkor azt hittem, belehalok. De nem haltam bele. Meggyászoltam, mint egy évszak végét, és hagytam, hogy a következő kihajtson.

A lemondás nem gyengeség. Nem feladás. Hanem a bölcsesség csendes mosolya, mely felismeri, hogy nem minden a miénk, és nem mindent kell birtokolnunk. Van, amit hagyni kell, hogy elillanjon, mint a nyári zápor utáni pára. Mert a ragaszkodás fullasztó, a birtoklás pedig vakít. A valódi szeretet nem lánc, hanem szabadon engedés.

Lassan letettem a követ a földre, a lehullott levelek közé. Hagytam, hogy a természet elfogadja, ahogy én is elfogadtam mindazt, ami elmúlt. És ahogy a fa lemondott a leveleiről, hogy tavasszal új erővel hajtasson, úgy érzem, én is készen állok az új kezdetre. A lemondás nem a vég, hanem a lehetőség csírája.