A Lemondás Opál Szirmainak Tánca

Volt egyszer egy kertész, aki gyönyörű rózsákat nevelt. Híre ment a tudása, messze földről jöttek hozzá tanácsért. Egy nap egy fiatalember érkezett, szívében égő vággyal, hogy mester legyen a rózsák gondozásában. A kertész örömmel fogadta, de egyetlen feltételt szabott: a tanuló mondjon le minden vágyáról, ami nem a rózsákkal kapcsolatos. A fiatalember, tele lelkesedéssel, beleegyezett.

Teltek a hetek, hónapok. A fiatalember gondozta a rózsákat, tanulta a nevüket, a föld titkait, a napfény táncát a szirmokon. De idővel a szíve mélyén lappangó álmok – a távoli utazások, a hegedűszó, a régi barátok – elkezdtek erőszakosan kopogni. Érezte, hogy a lemondás terhe nyomasztja. A rózsák szépsége sem volt már elég ahhoz, hogy elnyomja a hiányt.

Egy nap a kertész megkérdezte: "Érzed-e még a rózsák illatát teljes szívvel, fiú?" A fiatalember elhallgatott. Látta, hogy a rózsák éppoly gyönyörűek, mint valaha, de az ő lelke már nem volt szabad a befogadásukra. Megértette, hogy a valódi mesterség nem a lemondásban rejlik, hanem a helyes arányok megtalálásában. Nem kell elfojtani a vágyakat, hanem bölcsen irányítani őket. Nem kell feladni az életet a rózsákért, hanem a rózsákon keresztül élni az életet. Ekkor a kertész mosolygott, és egy opál szirmú rózsát nyújtott át neki, ami a lemondás szépségét és a szabadság ígéretét hordozta magában. A fiatalember megköszönte, és elindult, hogy megtanulja a vágyai táncát, a rózsák varázsát soha el nem feledve.