A Lemondás Rubin Szirmainak Esése

Az élet néha egy furcsa kertészhez hasonlít. Gondosan ültetünk el magokat, tápláljuk őket a remény és a vágyakozás napfényével, s várjuk a virágzást. Olykor azonban a természet – vagy épp a sors – úgy dönt, a virágnak nem kell kivirágoznia. Talán nem a megfelelő talajba került, talán túl sok árnyék borult rá, talán egyszerűen csak más célja van a létezésnek, mint a mi elképzeléseink.

A lemondás néha kínzó fájdalommal jár. Mint egy rubin szirmainak lassú, megrendítő esése a földre. Elengedni valamit, amibe annyi energiát, hitet fektettünk, olyan, mintha egy darabunkat tépnék ki. De vajon a kitépett darab helyén nem keletkezik-e tér valami új számára? Valami, ami jobban táplál, ami igazabb fényben fürdeti a lelkünket?

A lemondás nem kudarc. Nem a gyengeség jele. Épp ellenkezőleg: a bölcsesség, az önismeret és a belső erő megnyilvánulása. Annak a felismerése, hogy néha az elengedés a legnagyobb ajándék, amit adhatunk magunknak. Mint amikor egy folyó eléri a tengert: ahelyett, hogy harcolna az áramlattal, egyszerűen hagyja, hogy a tenger magába olvadjon. A lemondás a megadás művészete, az a tudat, hogy a mi akaratunk nem mindig a legjobb útmutató. Engedjük el, ami nem szolgál minket, s figyeljük, mi érkezik helyette. A rubin szirmok elhullottak, de a föld táplálva van általuk, s a következő virágzás talán még ragyogóbb lesz.