A Lemondás Tejfehér Gyöngyházfénye

Néha, úgy érzem, az élet egy soha véget nem érő bazár. Standról standra vándorlunk, csillogó portékákat szemlélünk, és mohón vágyunk arra, ami a miénk nem lehet. Vágyunk a szomszéd kertjének rózsáira, a régmúlt sikereinek visszhangjára, a jövő ígéretes, de még be nem teljesült álmaira. És közben megfeledkezünk arról, hogy kezünkben is szorongatunk kincseket, apró, hétköznapi csodákat, amiket figyelmen kívül hagyunk a ragyogóbbnak tűnő dolgok árnyékában.

Egy öreg kertész mesélte egyszer, hogy a legszebb virágok azok, amik hajlandóak elengedni a hervadó szirmokat. Tudják, hogy a tél elkerülhetetlen, és a halál nem a vég, hanem az átalakulás része. Ugyanígy van ez a vágyainkkal is. Néha le kell mondanunk arról, amire a leginkább áhítozunk, hogy helyet csináljunk valami újnak, valami még szebbnek. A lemondás nem a veszteség elismerése, hanem a szabadság megélése. Elengedni azt, ami már nem szolgál bennünket, ami lehúz, ami megakadályozza, hogy szárnyaljunk.

Ahogy a Hold fogyóban van, úgy kell nekünk is megtanulnunk elengedni a régi sebeket, a csalódásokat, a beteljesületlen vágyakat. Mert a lemondás tejfehér gyöngyházfényében ott rejlik a béke, a megnyugvás, és az a felismerés, hogy minden, ami valaha a miénk volt, örökké a szívünkben él, még akkor is, ha már nem tartjuk a kezünkben. És talán, épp a lemondás által találjuk meg azt az igazi kincset, amit mindig is kerestünk: önmagunkat.