A Magány Aranyló Kagylóháza

A Magány. Nem feltétlenül az üresség sivár pusztasága, hanem néha egy aranyló kagylóház, melyben a lélek visszahúzódva hallgathatja a saját óceánjának a zúgását. Tudom, sokan félnek tőle, mint valami sötét, elnyelő veremtől. Pedig a magányban van a legnagyobb lehetőség a valódi önismeretre. Nem a tükrök torz képei, nem mások elvárásai, hanem a csendes mélység, ahol a szív igaz hangja felhangzik. Évekig küzdöttem ellene, kerestem a társaságot, a zajt, hogy elnyomjam a belső csendet. Azt hittem, a magány az a büntetés, amit a világtól kapok. De egy nap, egy hosszan tartó betegség ágyhoz láncolt. Nem maradt más, csak én és a saját gondolataim. Kezdetben rémültem, de aztán elkezdtem figyelni. A csendben megláttam a félelmeim, a vágyaim, a rejtett erőforrásaim. Megértettem, hogy a magány nem elválaszt, hanem összeköt – önmagammal. Mint egy kagyló, ami védi a benne rejlő gyöngyöt, a magány is védi a lélek legszebb, legérzékenyebb részeit. Engedjük meg magunknak néha ezt a kagylóházat, hadd pihenjen benne a lelkünk, hadd töltődjön fel a saját óceánjának végtelen bölcsességével.