A Magány Beryl Csendjének Mélységei

A magány, sokak szemében sötét verem, elkerülendő labirintus. Pedig néha a legmélyebb csendben találjuk meg a legtisztább hangokat, a lelkünk valódi dallamát. Évekig menekültem tőle én is, társaságot, zajt kerestem, hogy elnyomjam a bennem lakozó űrt. Aztán egy nap, egy csillagfényes őszi estén, a hegyek között sétálva, rákényszerültem. Az erdő sűrű csendje körülvett, a szél csak halkan suttogott a fák koronájában. Nem volt hova menekülnöm, csak befelé.

Akkor értettem meg, hogy a magány nem az elszigeteltség börtöne, hanem a lehetőség kapuja. A lehetőség, hogy szembenézzünk önmagunkkal, minden álarc nélkül. Hogy meghalljuk a szívünk halk szavát, amely a zajban elveszett. Hogy felfedezzük a bennünk rejlő végtelen teret, a kreativitás, a bölcsesség, a szeretet forrását. Ahogy a beryl, a smaragd testvére, a föld mélyén, a sötétségben kristályosodik ki, úgy a lelkünk is a magány csendjében csiszolódik, válik tisztábbá, ragyogóbbá. Ez nem azt jelenti, hogy kerülnünk kell a társaságot, a szeretetet. De azt igen, hogy néha engedjük meg magunknak a magány áldását, hogy feltöltődjünk, megújuljunk, és hogy a csendben megtaláljuk a saját igazságunkat. Mert a legmélyebb magányban is ott van velünk az egész Univerzum.