A Magány Bíbor Alkímiaüstje

A magány nem feltétlenül a hiány. Nem a társaságé, nem a szereteté, nem a megértésé. Lehet, hogy épp ellenkezőleg, a teljesség megélése egy másik síkon. Az éjszakai égbolt mély bíborában, amikor a város zajai elhalkulnak, és csak a csillagok ezüst tűhegynyi fényei szűrődnek be az ablakon, ott találkozom vele. Nem mint egy sötét, üres térrel, hanem mint egy alkímiaüsttel.

Eleinte féltem tőle. Üresnek, hidegnek éreztem. De aztán rájöttem, hogy ez az űrt nem nekem kell betöltenem másokkal, hanem hagynom kell, hogy a csend lassan megtöltse önmagával. A gondolataim, mint a rézcsillámok, lassan elkezdenek forrni az üstben. Régi sérelmek, elengedett álmok, kimondatlan szavak – mind a felszínre kerülnek. Fájdalmas, de szükséges. Mint a máglya lángja, amely elégeti a salakot, hogy a tiszta arany előbukkanjon.

Ebben a magányban nem vagyok egyedül. Ott van bennem a múltam összes tapasztalata, a jövőm összes lehetősége, és a jelenem összes lélegzetvétele. Ebben a csendben hallom meg a lelkem hangját, amely nem kiabál, nem követel, csak súg. Irányt mutat, békét kínál, és emlékeztet, hogy az igazi otthon nem kívül, hanem belül van.

A Hold, a rák jegyében, emlékeztet arra, hogy a gyökerek fontosak, de a szárnyak is. A magány nem börtön, hanem egy lehetőség. Egy lehetőség arra, hogy mélyebbre ássunk önmagunkban, hogy megtaláljuk a gyémántot a szén mélyén, és hogy megtanuljunk repülni anélkül, hogy mások tartanak bennünket. A magány a bíbor alkímiaüst, amelyben a szívünk legmélyebb vágyai kristályosodnak ki.