A Magány Bíbor Alkonyat-Kelyhe

A magány nem feltétlenül a rideg, jeges sivárság, amitől sokan rettegnek. Képzeljük el inkább egy mélybíbor alkonyatot, melyben a nap utolsó sugarai megfestik az eget. Egyedül állunk, de nem elveszetten, hanem figyelmesen. Ebben a csendes, elmélyült térben a lélek végre meghallhatja önmaga valódi hangját. A társaság zaja, a külső elvárások néha elnyomják a finom rezgéseket, amik a belső iránytűnket igazítják. A magány néha olyan, mint egy kristálykehely, tele sötét, érett szőlő levével – önmagunk esszenciájával. Hagyjuk, hogy ez a nedű átjárjon bennünket, ízlelgessük minden cseppjét. Ne féljünk tőle, hanem fogadjuk el mint egy ajándékot, egy lehetőséget a belső kertünk gondozására. Amikor a hold felkel, és a bíbor éjszakába fordul, talán nem leszünk már ugyanazok, akik voltunk. Érettebbek, bölcsebbek, és sokkal jobban ismerjük önmagunkat. A magány nem büntetés, hanem egy szentély, ahol a lélek megtalálhatja a saját igazságát.