A Magány Borostyán Könnye

A magány… sokan ódzkodnak tőle, mint valami fertőző betegségtől. Pedig a magány nem feltétlenül ellenség. Lehet tükör. Lehet csend, melyben meghallhatjuk a lelkünk igaz hangját.

Évekkel ezelőtt, a napforduló idején, egy elhagyatott tengerparti kunyhóban találtam magam. A vihar tombolt odakint, a hullámok vadul ostorozták a partot. Bent, a gyertya pislákoló fénye vetett árnyékot a falra, és én… én üresnek éreztem magam. Üresnek és magányosnak. Elveszítettem a hitem, a reményem, és azt hittem, elveszítettem önmagam is.

Napokig bolyongtam a parton, a szél cibálta a hajam, a só szinte beleégett a bőrömbe. Egy nap, ahogy leültem egy hatalmas, víz által koptatott sziklára, megláttam valamit. Egy kis, borostyánszínű kavicsot, mely a napfényben furcsán ragyogott. Fölvettem, és ahogy a tenyerembe zártam, mintha a kő átadott volna valamit. Egy érzést. Azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül. Hogy még ha senki sincs körülöttem, a világegyetem velem van.

A borostyán, tudtam, ősi gyanta, mely magába zárta a múlt titkait. Mintha az idő maga sűrűsödött volna össze benne. És hirtelen megértettem. A magány nem üresség, hanem teljesség. Lehetőség, hogy a múltunkkal, a jelenünkkel, és a jövőnkkel egyaránt szembenézzünk. Hogy kibontsuk magunkból azokat a rétegeket, melyek eltakarják az igaz valónkat. A magány nem ítélet, hanem ajándék. Lehetőség a csendre, a befelé figyelésre, a gyógyulásra. És végül, a megtisztulásra.

A borostyán köve azóta is velem van. Emlékeztet, hogy a magányban is megtalálhatjuk a szépséget, az erőt, és a szeretetet. Mert a lélek sosem igazán magányos, csak néha elfelejti, hogy