A Magány Borvörös Bársonya

Ma a magány öltött testet bennem. Nem a sivár, üres magány, ami a hiányból fakad, hanem a borvörös bársony, puha és mély magány, ami a lélek saját szobája. Tudjátok, az a hely, ahova visszahúzódunk, amikor a világ zaja túl hangos, amikor a tükrök mást mutatnak, mint amit belül érzünk.

Egy öreg tölgyfa tövében ültem a parkban, néztem a leveleket, ahogy széllel szállnak. Mindegyikük egy külön történet, egy külön élet, mégis, mind egyedül táncol a végtelen égbolt alatt. És akkor megértettem. A magány nem feltétlenül elszigeteltség. Lehetőség. Lehetőség arra, hogy hallgassunk a belső hangunkra, hogy megértsük a szívünk ritmusát.

A borvörös bársony nem hív senkit. Nem kéri, hogy töltsék meg a teret. Csak csendben ölel, engedi, hogy a lélek pihenjen, hogy feltöltődjön. Mint egy régi barát, aki nem ítélkezik, csak van. És a magány ebben a formájában gyógyító. Megtanít arra, hogy szeressük a saját társaságunkat, hogy megtaláljuk a békét önmagunkban, mielőtt másoktól várnánk. Mert a valódi kapcsolódás önmagunkkal kezdődik, a borvörös bársony szobájában. Engedjük meg magunknak ezt a luxust, hogy néha egyedül legyünk. Nem menekülés, hanem megtisztulás.