A Magány Éjféli Csendjének Harmata

Oly sokszor festjük a magányt sivár színekkel, a kihűlt kandalló hamujával, a lakatlan szoba visszhangjával. Pedig a valóság mélyebb, árnyaltabb annál. Képzelj el egy ősrégi erdőt, ahol a fák gyökerei összegabalyodnak a föld alatt, egy láthatatlan hálózatot alkotva. Minden fa külön áll, a saját terében növekszik, mégis része a nagy egésznek. A magány is ilyen. Nem feltétlenül elszigeteltség, hanem a tér, ahol a lélek gyökerei mélyebbre hatolhatnak. Ahol csend honol, s ebben a csendben meghallhatjuk a belső hangot, melyet a mindennapi zaj elnyom. Van benne valami éjfél utáni varázslat, amikor a világ lelassul, s a csillagok üzeneteket suttognak. Ne féljünk ettől a csendtől, hiszen ebben a térben találkozhatunk önmagunk legtisztább esszenciájával, a bölcsességgel, mely a szívünk mélyén szunnyad.