A Magány Foszforeszkáló Kagylója

Olykor a lélek partjára vetődik a magány, mint egy ritka, mélytengeri kagyló. Fénye nem harsány, nem hívogat, mégis ott izzik a sötét homokban, és ha eléggé közel hajolunk, meghallhatjuk benne a saját szívünk visszhangját. Nem kell félni tőle. A magány nem feltétlenül a ridegség, az elutasítottság jele. Lehetőség. Lehetőség arra, hogy lecsendesedjünk, hogy végre ne mások hangjait, hanem a belső iránytűnk finom rezdüléseit figyeljük. Mint a tengerész, aki a csillagokból olvas, úgy tanulhatjuk meg a magány csendjében értelmezni a saját belső univerzumunkat. Megtalálni azokat a rejtett ösvényeket, amik a legmélyebb önvalónkhoz vezetnek. Engedjük, hogy a magány foszforeszkáló fényével bevilágítsa az eldugott zugokat, azokat a részeket, amiket eddig talán elkerültünk, vagy amiket mások elől rejtegettünk. Mert talán épp ott, a csendben, a magány kagylójában találjuk meg a legértékesebb gyöngyöt: a saját, tiszta, hamisítatlan lényegünket.