A Magány Holdfény Szőtte Selyme

A magány nem feltétlenül az egyedüllét rideg fagyöngye, hanem néha a léleknek szőtt, holdfényes selyemköpenye. Időnként mindannyian ebbe burkolózunk, nem azért, mert elutasítunk másokat, hanem mert szükségünk van a csendre, arra a belső térre, ahol a gondolatok szabadon szárnyalhatnak, mint a csillagok a végtelen éjszakában.

Elvesztem a zsivajban, a folytonos megfelelés kényszerében. A szavak, melyekkel másokat akartam megvigasztalni, elfelejtettem saját lelkemre alkalmazni. Éreztem, ahogy a felszín alatt valami szomjazik, egy mélyebb megértésre, egy őszintébb kapcsolatra - elsősorban önmagammal.

Ekkor öltöttem magamra a magány selymét. Elvonultam a megszokott zajoktól, a képernyők vibrálásától, az emberek sürgető tekintetétől. Ültem a csendben, és hagytam, hogy a belső hangok felerősödjenek. Hallgattam a lélegzetem ritmusát, a szívem dobbanását, a gondolataim hullámzását.

És lassan, nagyon lassan elkezdtem megérteni. Megérteni, hogy a magány nem büntetés, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy ránézzek az árnyaimra, hogy elfogadjam a tökéletlenségeimet, hogy megbocsássak magamnak. Lehetőség arra, hogy megerősítsem a kapcsolatot a saját lényem legmélyebb magjával.

Amikor újra kiléptem a világba, nem voltam többé ugyanaz. A magány selyme nem távolított el másoktól, hanem éppen ellenkezőleg, közelebb hozott. Megtanított szeretni, először önmagamat, majd másokat is, igazán, mélyen, feltétel nélkül. Mert rájöttem, hogy a szeretet forrása nem a külső elismerés, hanem a belső béke. A magány pedig néha éppen ehhez vezet el.