A Magány Holdkő Fehér Csendje

A magány… sokan tartanak tőle, űzik el maguktól zajjal, társasággal, külsőségekkel. Pedig néha a magány maga a gyógyír. Nem az elszigeteltség, nem a keserű elhagyatottság, hanem a holdkő fehér csendje, az a tér, ahol a lélek végre levetheti a napközben viselt álarcokat. Emlékszem, mikor először engedtem meg magamnak ezt a csendet. Féltem. Azt hittem, ha egyedül maradok, a sötétség elnyel. De ami elnyelt, az nem a sötétség volt, hanem az a rengeteg elfojtott érzés, gondolat, ami évekig lapult bennem. Engedtem, hogy jöjjenek, hadd fájjanak, hadd égessenek. És ahogy jöttek, úgy távoztak is. Mintha egy tisztító tűz égett volna bennem. A végén pedig, ott maradt a csend. Nem üres csend, hanem telített. Telített önmagammal. Ráébredtem, hogy a magány nem büntetés, hanem lehetőség. Lehetőség a befelé fordulásra, az önismeretre, arra, hogy meghalljam a szívem suttogásait. Tanuld meg szeretni a magányodat, mert abban találhatod meg a legmélyebb igazságaidat. Az újhold idején a csillagok különösen kedveznek ennek a belső utazásnak. Engedd el a félelmeidet, és merülj el a holdkő fehér csendjében.