A Magány Holdkő Fehér Szárnyai

A magány. Sokan űzik, kerülik, félnek tőle. Pedig a magány nem feltétlenül ellenség. Lehetőség. Egy holdkő fehér szárnyain szálló út a bensőnk legmélyére. Nem az elszigeteltség fullasztó érzéséről beszélek, hanem arról a csendről, ami akkor ölel körbe, amikor a világ zaját lecsendesítve, önmagunkkal találkozunk.

Egy régi legenda szerint, amikor a Hold a legfényesebben ragyog, és az éjszaka csendje a legmélyebb, akkor a lelkünk legrejtettebb zugai is megnyílnak. Egy napon egy vándor, akit a folytonos társasági élet zaja és a megfelelési kényszer fárasztott, elvonult egy elhagyatott kolostorba. Nem azért, hogy szerzetes legyen, hanem, hogy megtanulja a magány művészetét. Eleinte kínlódott. A csend felerősítette a belső hangokat, a kételyeket, a félelmeket. Aztán, ahogy teltek a napok, a csend elkezdte megmutatni igazi arcát. Megtanulta figyelni a saját lélegzetét, a szívverését, a gondolatait, anélkül, hogy ítélkezne felettük. Rájött, hogy a magány nem üresség, hanem teljesség. Az önmagával való találkozás gazdagsága. A csendben megszületett a válasz arra, ki is ő valójában, és mit szeretne az élettől. Amikor aztán visszatért a világba, már nem félt a magánytól. Tudta, hogy bármikor visszatérhet ebbe a belső szentélybe, hogy feltöltődjön és újra kapcsolódjon önmagához. Mert a magány, ha jól értjük, nem elválaszt, hanem összeköt. Összeköt bennünket a legfontosabb emberrel: önmagunkkal.