A Magány Ibolyakék Selyme

A magány nem feltétlenül a rideg falak és a némán kongó üresség szinonimája. Néha, valójában, a magány az ibolyakék selyem, mely óvóan burkol be, mikor a világ zajától megfáradt lélek pihenni vágyik. Én is régóta küzdöttem ellene, féltem a csendjétől, a visszhangtól, mely a bennem rejlő kérdésekre válaszolgat. Azt hittem, a magány a gyengeség jele, egy olyan hely, ahová a társaság hiánya száműz.

Aztán egy nap, a Skorpió jegy mély, átalakító energiái alatt, rákényszerültem a befelé fordulásra. Minden külső inger elhalványult, és a magány ibolyakék selyme lett az egyetlen valóságom. Eleinte kényelmetlenül feszengtem benne, de aztán engedtem a selyem lágy ölelésének. A csend lassan megtelt a saját szívem dobogásával, a saját gondolataim finom rezdüléseivel. Ott, a magány mélyén, rátaláltam az önvalóm elveszett darabkáira. Megtanultam szeretni a társaságomat, meghallani a belső hangom bölcsességét.

A magány nem büntetés, hanem lehetőség. Lehetőség a növekedésre, a gyógyulásra, a valódi önmagunkkal való találkozásra. Engedd, hogy az ibolyakék selyem betakarjon, és engedd, hogy a csend elvezessen a belső otthonodba.