A Magány Lila Akvamarin Pillanatai

Néha, mikor a Nap lenyugszik, és az éjszaka lassan rászövi sötét fátylát a világra, rám tör a magány. Nem a kínzó, üvöltő fajta, inkább egy halk, lila akvamarin árnyalatú csend. Mintha az egész Univerzum egy pillanatra megállna, hogy emlékeztessen: egyedül érkeztünk ide, és egyedül is távozunk.

Sokáig küzdöttem ellene. Töltöttem a csendet zajjal, a magányt társasággal. Kerestem a külső megerősítést, a visszhangot, ami bizonyítja, hogy létezem. De minél jobban kapaszkodtam, annál jobban csúszott ki a homok a markomból.

Aztán egy nap, épp egy ilyen lila akvamarin pillanatban, a csend mélyén meghallottam egy hangot. Nem kívülről jött, hanem belülről, a lényem legmélyéről. Azt súgta: "Hallgass. Figyelj. Ebben a csendben találod meg önmagad."

És igaza volt. A magány nem feltétlenül hiány. Lehetőség. Lehetőség arra, hogy befelé forduljunk, hogy megvizsgáljuk a szívünk rezdüléseit, hogy meghalljuk a lelkünk vágyait. Hogy találkozzunk azzal az emberrel, aki mindig is ott volt velünk, a mélyben, a csendben, önmagunkkal.

A magány lila akvamarin pillanatai nem a szomorúság, hanem a befelé vezető út kapui. Engedjük meg magunknak, hogy belépjünk.