A Magány Lila Akvarellje

A magány. Sokszor ijeszt meg bennünket, mint egy elhagyatott, sötét erdő. Pedig a magány néha nem más, mint egy lila akvarellfestmény. Egy csendes sarok, ahol a lélek szabadon lélegezhet, ahol nem torzítják a tükröt mások elvárásai.

Évekkel ezelőtt, egy különösen nehéz időszakomban, minden társaság terhesnek tűnt. Úgy éreztem, mintha egy idegen bőrébe bújtam volna, és a másokkal való interakció csupán kimerített. Egy nap, ahelyett, hogy erőltettem volna a szociális kötelezettségeimet, elvonultam a hegyekbe. Egy kis faházban töltöttem egy hetet, egyedül. Eleinte féltem. Mit fogok csinálni? Mivel töltöm az időmet?

De ahogy teltek a napok, a félelem lassan elpárolgott. Elkezdtem hallani a csendet, és a csendben meghallottam a saját szívem dobbanását. Rájöttem, hogy a magány nem feltétlenül egyenlő a szomorúsággal. Lehetőség arra, hogy jobban megismerjük önmagunkat, hogy elmélyüljünk a belső világunkban. A csillagos égbolt alatt, a ropogó tűz mellett, végre igazán otthon éreztem magam – önmagamban.

Azóta is időről időre visszatérek ehhez a „lila akvarellhez”. Nem azért, mert menekülök valami elől, hanem azért, mert tudom, hogy ez az a hely, ahol leginkább kapcsolódhatok a saját lelkemhez. Ahol a magány nem büntetés, hanem áldás.