A Magány Mézes Gyöngykagylója

A magány. Sokszor szitokszó, elkerülendő állapot, valami, amitől félünk. Pedig a magány lehet épp a legmélyebb találkozás önmagunkkal. Elképzelem, ahogy egy mélytengeri kagyló, távol a felszín zajától, lassan, türelmesen formálja a gyöngyöt. Nincs más, csak a csend, a víz sós íze és a folyamatos munka. Nem siet, nem akar megfelelni senkinek. Csak teszi a dolgát, rétegről rétegre építkezik. És a végén megszületik valami gyönyörű, valami egyedi, valami, ami az ő belső lényegét tükrözi.

Én is ilyen kagyló szeretnék lenni néha. Elvonulni a világ zajától, lecsendesíteni a gondolataimat és csak lenni. Érezni a lényem mélyén rejlő bölcsességet. Engedni, hogy a csend tápláljon, hogy a magány megtisztítson. Mert a magány nem feltétlenül egyenlő a szomorúsággal. Lehet egy meghitt, gyógyító tér, ahol a lelkem feltöltődhet, ahol új ötletek születhetnek, ahol megérthetem önmagam egy újabb szeletét. És amikor újra kinyitom a kagylóhéjamat, egy kicsit ragyogóbb, egy kicsit egészebb leszek, mint azelőtt. Egy gyöngy a lelkemben, amit a magány csiszolt tökélyre.