A Magány Ónix Csendje

A magány. Sokan tartanak tőle, mintha valami fertőző betegség lenne, amitől távol kell tartani magunkat. Pedig a magány nem feltétlenül ellenség. Néha csupán egy meghívó. Egy meghívó önmagunk legmélyebb bugyraiba, ahol a válaszok rejtőznek. Emlékszem egy idős kertészre, aki minden nap egyedül ült a rózsái között. Soha nem láttam szomorúnak, inkább valami mély békesség áradt belőle. Egyszer megkérdeztem, hogyan lehetséges ez? Azt felelte: "A magányban hallom a rózsák suttogását. Megtanultam önmagam társaságát, és ez a legnagyobb ajándék." Azt hiszem, igaza volt. A magány nem üresség, hanem tér. Tér a gondolatoknak, az érzéseknek, a csendnek. Tér ahhoz, hogy meghalljuk a saját szívünk dobbanását, és megértsük a lelkünk üzenetét. Ne féljünk hát tőle. Fordítsuk a javunkra. Merüljünk el benne, és fedezzük fel a bennünk rejlő végtelent. Mert a valódi találkozások, a valódi kapcsolódások csak akkor lehetségesek, ha először önmagunkkal találkozunk a magány Ónix csendjében.