A Magány Opál Palástjának Gyöngyszemei

A magány. Sokan kerülik, mint a tüzet, pedig valójában egy gyönyörű, opálos palást, mely rejti a legfényesebb gyöngyszemeket. Nem a rideg elszigeteltség, a kirekesztettség fájdalma az, amiről beszélek. Hanem az a csendes, mély magány, melyben elmerülhetünk önmagunkban.

Volt egy idős kertész, aki egész életét a rózsák gondozásának szentelte. Kertje virágzott, illatozott, emberek ezrei keresték fel, hogy gyönyörködjenek benne. Ám a kertész sosem volt boldog. Mindig várt valakire, aki megérti őt, aki osztozik a rózsák iránti szenvedélyében. Várt egy társra, egy barátra, egy szerelmesre.

Egy nap egy vándor érkezett a kertbe. Nem dicsérte a rózsákat, nem kérdezett a fajtájukról. Egyszerűen csak leült egy rózsabokor alá, és csendben figyelte a virágokat. A kertész odament hozzá, és megkérdezte: "Miért nem szólsz semmit? Nem tetszenek a rózsáim?" A vándor felnézett, és mosolyogva felelte: "Nem kell szólnom. A rózsák önmagukért beszélnek. Én csak hallgatom a csendjüket."

A kertész ekkor értette meg. A magány nem feltétlenül üresség. Lehetőség arra, hogy meghalljuk a csendet, hogy elmerüljünk a saját lelkünkben, és megtaláljuk azokat a gyöngyszemeket, melyekre oly régóta vágytunk. A vándor rávilágított, hogy nem másoktól kell várnia a beteljesülést, hanem önmagában kell megtalálnia a nyugalmat és a harmóniát. A magány nem büntetés, hanem ajándék, mely segít megérteni önmagunkat, és felfedezni a bennünk rejlő végtelen lehetőségeket. Onnantól a kertész már nem várt senkire. Élvezte a rózsák társaságát, a csendet, és a saját magányának opálos palástjában rejlő gyöngyszemeket.