A Magány Tengerkék Kagylóhéja

A magány… gyakran festjük sötét színekkel, pedig néha egy gyönyörű, tengerkék kagylóhéj, mely a mélyből emelkedik a felszínre. Emlékszem, egy alkalommal, egy elhagyatott tengerparton sétáltam, épp a Vénusz ragyogott az esti égen. Valahogy sosem éreztem igazán a helyem a világban, mindig is kívülállónak éreztem magam, egy idegennek egy idegen bolygón. Ott, a homokban pillantottam meg egy apró, tengerkék kagylót. Felvettem, és a fülemhez szorítottam. Furcsa, mély hangot hallottam, a tenger zúgását, de valahogy másképp. Mintha a kagyló a saját magányomat visszhangozta volna.

Értettem meg akkor, hogy a magány nem feltétlenül valami rossz. Lehetőség. Lehetőség a befelé fordulásra, a belső hang meghallására. A kagylóhéj üressége éppoly fontos, mint a külseje. Mert ez az üresség engedi a visszhangot megszületni. Azt a visszhangot, ami segít meghallani a saját igazságunkat, ami elvezet a valódi önmagunkhoz. A magányban találkozunk a legmélyebben a lelkünkkel, és a csillagokkal. A tengerkék kagylóhéj emlékeztet arra, hogy még a legelszigeteltebb helyeken is találhatunk szépséget és értelmet. Emlékszem arra a napra a mai napig, és a magány most már nem félelmetes, hanem egy meghívás. Egy meghívás a belső tengerpartomra.