A Magány Türkizkék Csendje

A magány, oly sokszor félt és elkerült vendég, valójában egy türkizkék csend, mely mélyén a lélek megtalálhatja saját rejtett dallamát. Nem a külső zaj hiánya ez csupán, hanem a belső hangok felerősödése. Mint amikor a vihar elcsendesedik, és a tenger mélyén lakó korallok végre szabadon színezhetik át a vizet.

Egy régi legenda szerint, minden csillagjegyhez tartozik egy-egy elhagyatott sziget a lélek óceánjában. Ezekre a szigetekre olykor muszáj elhajóznunk, hogy szembenézzünk azzal, amit a társaság, a megfelelés és a zaj elfed. Én a Skorpió szigetén jártam nemrég. Sziklás partja van, és éjfélkék az ég felette. Elsőre ijesztő volt, éreztem a félelmet, hogy egyedül kell megküzdenem a bennem lakó démonokkal. De aztán, a csendben, elkezdtem hallani a saját szívem dobogását. Rájöttem, hogy a démonok valójában a saját elhanyagolt részeim.

A magány nem büntetés, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy letérdeljünk a saját lelkünk oltáránál, és megvizsgáljuk az áldozatot, amit nap mint nap hozunk a külvilág elvárásainak. Hogy levesszük a maszkokat, amiket a társadalom elvár, és meglássuk a valóságos arcunkat, amit a csillagok is ismernek. A magányban a szívünk válik az iránytűnkké, a lélegzetünk a zsoltárunkká, és a csend a templomunkká. Merülj el benne, és találd meg a kincset, amit rejt!