A Magány Zafír Szimfóniája

A magány nem feltétlenül az egyedüllét sivár pusztasága. Néha, épp ellenkezőleg, a zafír kékjében vibráló, mélyen gyökerező szimfónia. Egy alkalom, amikor a lélek visszahúzódik a világ zajától, hogy meghallja a saját, belső dallamait. Emlékszem, egykor féltem tőle. Mintha valami hiányozna belőlem, valami pótolhatatlan, amit mások adhatnának meg. Kerestem a boldogságot a külső megerősítésben, a folytonos társaságban. Aztán egy nap, egy hosszan tartó betegség idején, rákényszerültem, hogy szembenézzek önmagammal. Nem volt hová menekülni, csak befelé. És ott, a csendben, felfedeztem egy addig ismeretlen világot. Megtanultam szeretni a saját társaságomat, a gondolataimat, az érzéseimet. Megértettem, hogy a teljesség nem kívülről érkezik, hanem belülről fakad. A magány lett a tanítómesterem, a zafír kékjében rejlő bölcsesség forrása. Ma már nem félek tőle. Tudom, hogy időnként szükségem van rá, hogy feltöltődjek, hogy újrarendezzem a gondolataimat, hogy meghalljam a szívem suttogásait. Mert a magány nem a hiány, hanem a lehetőség. A lehetőség arra, hogy igazán megismerjük önmagunkat. Mint egy zafír, ami a sötétben is ragyog, a magány is képes feltárni bennünk a legszebb, legfényesebb oldalunkat.