A Mártírság Aranyozott Börtöne
Észrevetted már, milyen könnyen ragadunk bele a mártírság aranyozott börtönébe? Amikor a világ terhét érezzük a vállunkon, amikor úgy érezzük, senki sem ért meg, senki sem látja a mi áldozatainkat. Mintha valaki egy láthatatlan koronát helyezett volna a fejünkre, ami a szenvedésünket hirdeti.
Egy régi történet jut eszembe egy faluról, ahol egyetlen molnár őrölte a gabonát. Az emberek hordták hozzá a zsákjaikat, és ő éjjel-nappal dolgozott, hogy mindenki kenyere meglegyen. Egy idő után elkezdett panaszkodni. Panaszkodott a fáradtságra, a hálátlanságra, arra, hogy senki sem segíti őt. Azt mondta, ő áldozza fel magát a faluért, míg mások csak élvezik az ő munkájának gyümölcsét.
A falu lakói hallgatták a panaszait, és kezdetben együttéreztek vele. De ahogy teltek a napok, a molnár panaszkodása egyre hangosabb, egyre keserűbb lett. Végül az emberek elkezdtek kerülni őt. Inkább messziről hordták a gabonát egy másik faluba, csak hogy ne kelljen hallgatni a mártírságának énekét.
A molnár egyedül maradt a malmában, a hatalmas zsákokkal körülvéve. Ráébredt, hogy a mártírsága nem hozott neki semmi jót. Csak elidegenítette az embereket, és elvágta őt a szeretet és a hála áramlásától.
A mártírság ugyanis egy illúzió. Azt hisszük, az áldozataink feljogosítanak minket a figyelemre, a szeretetre, a hálára. De a valódi szeretet önkéntes, a valódi hála szívből jön. Ha azért teszünk valamit, hogy cserébe kapjunk valamit, akkor az nem szeretet, hanem üzlet.
Ha azt érezzük, hogy a mártírság foglyaivá váltunk, emlékezzünk a molnár történetére. Lépjünk ki a börtönből, és tegyük fel magunknak a kérdést: