A Meg nem Éltek Csendes Sírja

Mélyen bennünk, a lélek rejtett zugában, ott pihennek a meg nem élt lehetőségek árnyai. Halk suttogásuk olykor áttör a mindennapok zaján, egy-egy sóhajban, egy-egy pillanatnyi nosztalgiában. Mint kihűlt parazsak, még tartanak egy kis meleget, egy halvány emlékét annak, mi lehetett volna. Vajon hány alkalommal fordultunk el attól, ami hívott? Hány szelíd impulzust fojtottunk el a kényelem, a félelem, vagy a megszokás vastag takarója alatt?

Gondoljunk csak a Merkúrra, a kommunikáció és a gondolatok hírnökére. Amikor retrográdba fordul, hajlamosak vagyunk befelé fordulni, újraértékelni, megfontolni. De mi történik azokkal a gondolatokkal, amik eközben el sem jutnak a felszínre? Azokkal a kreatív szikrákkal, amiket azonnal elhessegetünk, mert „nem valósítható meg”? Azokkal a szavakkal, amiket lenyelünk, mert félünk a reakciótól?

Ezek a meg nem élt életek, mint elültetetlen magok, ott rohadnak a lélek talajában. Nem válnak fává, nem hoznak gyümölcsöt, csak egy tompa fájdalmat hagynak maguk után. Ez a fájdalom nem ordító, nem azonnali; inkább egy krónikus hiányérzet, egy megmagyarázhatatlan üresség. Mintha egy dallam kezdetét ismernénk, de sosem hallhatnánk a befejezést.

Talán itt az ideje, hogy felnyissuk ezt a csendes sírt. Nem azért, hogy sirassuk az elvesztetteket, hanem hogy tanuljunk belőlük. Hogy felismerjük azt a belső hangot, ami még most is suttog, és merjük követni. Hogy a következő impulzust, a következő szikrát ne fojtsuk el azonnal. Mert minden meg nem élt élet egy darabkát csent el a teljességünkből, de minden megélt pillanat hozzáad a létezésünk gazdagságához. Engedjük, hogy a fény, a jelen pillanat ereje felolvassza a félelem jégpáncélját, és a szívünk merjen virágo