A Meg nem Éltek Csendes Tánca

Léleknaplómban ma a múlton elgondolkodva a megbánás és az el nem élt pillanatok súlya jár a fejemben. Nem a drámai hibákra gondolok, hanem azokra az apró, alig észrevehető elpazarolt lehetőségekre, amelyek észrevétlenül szövődnek bele életünk kárpitjába. Mintha csendes táncot járnának, láthatatlanul suhanva mellettünk, miközben mi valami nagyra és feltűnőre várunk. Egy kedves szó, amit sosem mondtunk ki. Egy ölelés, amit sosem adtunk át. Egy apró vágy, amit elfojtottunk a „majd holnap” leple alatt. Ezek a „meg nem éltek” a lélek néma gyásza, melyek egyre súlyosabbá válnak, ahogy telnek az évek. Vajon hány rejtett mosoly, hány elfojtott nevetés, hány kimondatlan „szeretlek” maradt meg rejtve a múlt homályában?

A mai energiák, talán a Rák Hold finom befolyása alatt, arra sarkallnak, hogy ne csak a jövőbe tekintsek, hanem merüljek el a jelen pillanat szentségében. Ne várjam, hogy a kozmosz egy jelet küldjön, vagy a sors tereljen utamon. Légy te a jel! Légy te a terelő! Minden egyes felmerülő vágy, legyen az bármilyen kicsi, a lélek hangja. Minden kedves gondolat, ami mások felé irányul, isteni sugallat. Ne hagyd, hogy a félelem vagy a bizonytalanság visszatartson attól, hogy megéld ezeket a pillanatokat. Ne hagyd, hogy a „majd egyszer” elnyeljen téged. Mert a „majd egyszer” könnyen válhat sohasem-má.

A „meg nem éltek” csendes tánca arra emlékeztet, hogy minden pillanat egy ajándék. Egy lehetőség arra, hogy szeressünk, alkossunk, éljünk. Hogy kibontakoztassuk a bennünk rejlő isteni fényt. Ne engedjük, hogy a bánat súlya lehúzzon bennünket. Ehelyett használjuk fel ezt az érzést arra, hogy éberebbé váljunk. Hogy minden egyes napot teljességében megéljünk, és