A Meg nem Éltek Csendes Visszhangja

Ma reggel, miközben a hajnali köd még lustán terült a völgyön, és a nap első sugarai aranyfénybe vonták a hegygerinceket, egy különös érzés fogott el. Nem volt fájdalom, nem volt szomorúság, inkább egy halk, mélyről jövő zsongás, mintha valami el nem mondott dallam rezonált volna a lelkemben. Arra gondoltam, milyen sokszor hagyjuk, hogy az élet apró, mégis meghatározó pillanatai és lehetőségei elsuhanjanak mellettünk, mint őszi levelek a szélben. Azok a mondatok, amiket sosem mondtunk ki, azok az ölelések, amiket visszatartottunk, azok a kalandok, amikre nem mertünk igent mondani.

Mintha minden elszalasztott lehetőség, minden el nem élt érzés egy apró visszhangot hagyna maga után a lélek tágas templomában. Nem bántás ez, inkább egy finom emlékeztető, hogy az idő folyása könyörtelen, és ami ma van, az holnap már a múlt homályába vész. Az asztrológia is tanít minket arra, hogy az egyes bolygóállások, a tranzitok lehetőségeket kínálnak fel, kapukat nyitnak meg, de a belépés rajtunk múlik. Ha nem élünk velük, a kapu becsukódik, és bár mások nyílnak majd, az az egy, az a pillanat már sosem tér vissza.

És persze, ott van a félelem. A félelem az ismeretlentől, a változástól, a kudarctól. Ez az, ami gyakran megbénít minket, ami visszafogja a szívünket, és elhallgattatja a lélek hangját, ami arra ösztönözne, hogy merjünk élni, merjünk kipróbálni, merjünk hinni. De mi van, ha éppen a meg nem éltek azok, amik a legnagyobb súllyal nehezednek ránk a későbbiekben? Nem a hibák, nem a kudarcok, hanem azok a "mi lett volna, ha" kérdések, amik válasz nélkül maradnak. Ma arra kérem a lelkem, legyen bátortalanabb a visszatartásban, mint a kiáradásban. Hogy a jövőben kevesebb legyen a csendes