A Meg nem Éltek Csókja az Időn

Van úgy, hogy a lelkünk egy régi, kopott fényképalbumot lapozgat önmagában. Nem a múltbeli eseményeket nézegetjük, hanem azokat a képeket, amik soha nem készültek el. A meg nem élt lehetőségek sejtelmes árnyait, a sosem kimondott szavak visszhangját, a sosem bejárt ösvények illatát. Ezt hívom én a Meg nem Éltek Csókjának. Nem bánat ez, nem is kesergés, sokkal inkább egy finom, édes-keserű felismerés, hogy az életünk számtalan párhuzamos valóságot hordoz magában.

Gondolkoztál már azon, hogy egy-egy pillanatban hány „mi lett volna ha” ágazott el a sorsunk fája? Talán egy másik városban élnénk, egy másik foglalkozást űznénk, egy másik szerelem ölelne minket. Ezek a lehetőségek nem vesznek el. Mint éteri csillagok, úgy ragyognak az idő univerzumában, és olykor egy-egy érzékenyebb lélek megérzi a fényüket. Én hiszem, hogy minden egyes ilyen el nem indult út, minden el nem ejtett szó, minden el nem fogadott ajánlat egy leckét rejt magában. Megmutatja, mi az, ami valójában fontos, mi az, ami visszatartott, vagy éppen mi az, ami megóvott minket valami kevésbé előnyöstől.

Ez nem egy teher, amit cipelnünk kell. Inkább egy láthatatlan, suttogó tanító. A Meg nem Éltek Csókja arra emlékeztet, hogy minden döntés, még a nem döntés is, formál minket. Segít mélyebben megérteni a jelenlegi utunkat, és elmélyíti a hála érzését azért, ami *van*. Nem kell szomorkodni az elszalasztottak miatt, hanem engedjük, hogy a bölcsességük átjárja a lényünket. Szívjuk magunkba azokat a leckéket, amiket ezek a láthatatlan képek kínálnak, és használjuk fel őket arra, hogy a *most* pillanatában még teljesebben, még tudatosabban éljünk. Az idő fátyla mögött rejlő meg nem éltek éppen azért csókolnak meg minket, hogy a lélek sose feledje: az