A Meg nem Éltek Hídja

Vajon hány alkalom szalad el mellettünk, mint egy fuvallat, ami alig borzolja fel hajunkat? Hány kézmozdulatot, ölelést, vagy éppen egy egyszerű köszönömöt nem mondunk ki, mert a pillanat tovaszáll, és mi benne rekedünk a tétovázás hálójában? Azt hiszem, mindannyian hordozzuk magunkban a meg nem élt pillanatok súlyát, mint láthatatlan zsebünkben egy kavicsot, ami apránként egyre nehezebbé válik. Nem a nagy drámákra gondolok, nem az elszalasztott lehetőségekre, amelyek gyökeresen megváltoztathatták volna életünk folyását, hanem azokra a pici, törékeny „nem most”okra, amikből aztán felépül egy egész életre szóló, meg nem élt híd.

Észreveszed-e, amikor a Hold egy vékony ezüst sarlóként kúszik fel az égre, és valami láthatatlan erő késztetne arra, hogy megállj egy pillanatra, és csak nézd? De a bevásárlólista, a holnapi megbeszélés, a telefon, a sürgető gondolatok elfedik a csillagok ragyogását. Vagy amikor egy régi barát neve ugrik be a semmiből, és megpendül benned a vágy, hogy írj neki, felhívd, de aztán jön a "majd máskor", és a pillanat elpárolog. Ez a „majd máskor” a meg nem éltek hídjának legfőbb építőköve.

Spirituális utunk során gyakran arra törekszünk, hogy megértsük a karmát, a sorsot, a nagy egész működését. Pedig néha a legnagyobb tanítás épp abban rejlik, hogy észrevegyük a mikroszkopikus döntéseink súlyát, a kis „igent” vagy „nemet”, ami nap mint nap formál minket. Amikor egy ilyen elszalasztott pillanatot felismerünk, és tudatosan választunk másként, megtörjük a tétovázás mintáját. Lehet, hogy csupán annyi történik, hogy este felnézel a Holdra. Lehet, hogy küldesz egy üzenetet. Lehet, hogy kimondod, amit éreztél. Ezek a pici cselekedetek ledöntik a meg nem éltek hídj