A Meg nem Éltek Melódiája

Sokszor, amikor az éjszaka leple csendesen ránk borul, és a világ zajai elhalkulnak, egy különös dallam ér el hozzám. Nem a füllel hallható, inkább a szív belső teréből szövődik, egyfajta sóvárgás, a be nem teljesült lehetőségek melankolikus kórusa. Ez A Meg nem Éltek Melódiája. Nem egy hibáról van szó, nem is félelemről, sokkal inkább egy finom, édes-keserű felismerésről: arról, hogy az életünkben hány apró ajtót hagytunk zárva, hány ösvényről tértünk le még mielőtt felfedeztük volna, hová vezet.

Ez a melódia nem a megbánásról szól. Ó, dehogy! A megbánás egy más hang, egy élesebb, fájóbb disszonancia. Ez a dallam sokkal inkább a gyengéd elengedésről énekel. Arról, hogy a lélek olykor mélyen, legmélyebben ismeri az összes lehetséges útvonalat, amit egy-egy döntés metszéspontjában választhatott volna. És bár a fizikai valóságban csak egy ösvényt járhatunk be, a lélek emlékezete megőrzi a többi, el nem indult lépést, a kimondatlan szavakat, a meg nem érintett pillanatokat.

A mai napon, miközben a Vízöntő telihold energiája árad szét a csillagos égen, és az innováció, a szabadság szele fúj, ez a melódia különösen tisztán zeng. A Vízöntő arra hív minket, hogy lépjük át a korlátokat, merjünk másképp gondolkodni, és talán pont ez az a pont, ahol ez a dallam a legmélyebben rezonál. Hány alkalommal nem mertük átlépni a saját magunk állította korlátokat? Hány alkalommal nem adtunk hangot a legvadabb álmainknak?

Engedd, hogy ez a melódia átjárjon téged. Ne küzdj ellene, ne akard elhallgattatni. Hallgasd meg a nem választott életek csendes zúgását, a nem elindulások lüktetését. És amikor meghallod, engedd el őket egy gyengéd sóhajjal. Mert mindannyian hord