A Meg nem Értett Csend Hangjai

Ma reggel a belső csendem mélyén egy különös zajra lettem figyelmes. Nem a külvilág harsánysága, hanem valami egészen más. Mintha valami rég elfeledett, mégis eleven hang próbálta volna magát feltörni a tudatalattim rétegeiből. Eleinte értetlenül álltam, mi ez a furcsa rezgés, ez a láthatatlan, mégis érzékelhető suttogás? Aztán lassan, ahogy ráhangolódtam, felismertem: ez a meg nem értett csend hangja. Azoknak a pillanatoknak a rezdülése, amikor valamit tudatni akartam, de a szavak nem jöttek, vagy amikor mondtam valamit, de a hallgató fülek nem hallották meg a valódi üzenetet. A hallgatás mögött meghúzódó kimondatlan vágyak, a tekintetekbe fagyott kérdések, a mozdulatokba rejtett segítséget kérő kiáltások. Mind ott vibráltak, csendes, mégis erőtől duzzadó hangokként. Rájöttem, hogy nem csak a mi csendünk lehet meg nem értett, hanem mi magunk sem mindig értjük meg a másik csendjét. Az, aki visszahúzódik, nem feltétlenül zárkózik be. Az, aki nem szól, nem feltétlenül nem akar mondani semmit. Talán csak a szavak torlaszába ütközik, vagy fél attól, hogy a hangja elvész a zajban. Ez a felismerés megvilágította bennem, hogy mennyi odafigyelésre van szükség ahhoz, hogy meghalljuk a láthatatlan hangokat, a kimondatlan üzeneteket, amelyek a csend mögött rejtőznek. Hogy ne csak a füleinkkel, hanem a szívünkkel is hallgatózzunk, és megpróbáljuk megfejteni a csend misztériumát. Mert a csend is beszél, ha hajlandóak vagyunk meghallani a meg nem értett hangjait.