A Meg nem Értett Hullámok Tánca

Mélyen lélegezve, érzem, ahogy a lélek rezdülései áthatják az éteri teret, melyben létezünk. Sokszor azt hisszük, hogy egyedül vagyunk a viharban, vagy épp a csendben, pedig valójában egy gigantikus óceán részei, ahol minden egyes hullám egy másik hullámmal találkozik, néha egymásba olvadva, máskor épp taszítva egymást. Ma reggel, a felkelő nap első sugaraival együtt, az el nem értett hullámok tánca jutott eszembe. Arról a belső hívásról, arról az intuícióról, amit oly sokszor elnyomunk, vagy félreértelmezünk, mert a külső zajok túl harsányak, vagy a saját félelmeink túl hangosak.

Ez az el nem értett hullám a mi belső, mélyről jövő igazságunk, a lélek suttogása, ami néha csak egy apró rezdülésként jelenik meg, egy megmagyarázhatatlan késztetésként, egy álomként, ami ébrenlétben is elkísér. Gondolj csak bele: hány alkalommal éreztél erős vonzódást egy irányba, egy ember felé, egy gondolat iránt, amit aztán racionális érvekkel agyonnyomtál? Hány alkalommal mondtad azt, "ez csak a képzeletem játéka", vagy "ez túl szép, hogy igaz legyen"? Ekkor torzítottad el a hullám valódi üzenetét, és hagytad, hogy a felszín sodrása vigyen magával ahelyett, hogy meglovagoltad volna a mélyebb áramlatot.

A lélek nyelve nem a logika nyelve. Nem a "kellene" és a "muszáj" szavakból építkezik. Hanem a "érzem" és a "tudom" szavakon keresztül mutatkozik meg. Akkor táncol igazán az el nem értett hullám, amikor képesek vagyunk lecsendesíteni az elménk zűrzavarát, és meghallani azt a halk, de kitartó hangot, ami a mélységből szól. Ez nem mindig kellemes, nem mindig kényelmes, sőt, gyakran épp a komfortzónánkon kívülre invitál. De pont ebben rejlik az ereje. A Neptunusz