A Meg nem Fáradó Vágy Magja

Mélyen, a lélek rejtett zugaiban, egy parányi, szikrázó mag pihen. Ez a vágy magja, mely sosem fárad el, sosem alszik el teljesen. Akár egy apró, szunnyadó tűz, amely még a legvastagabb hamu alatt is őrzi a parázsát. Van, hogy elfeledkezünk róla, eltemetjük a mindennapok súlya alá, a félelmek vastag rétegeibe csomagoljuk. Azt hisszük, eltűnt, feladta, elillant a lehetősége, hogy valaha is kivirágozzon. Pedig ott van. Vár.

Emlékszem egy időszakra, amikor úgy éreztem, a vágyaim teljesen kiégtek. Egy üres tér tátongott bennem, ahol korábban álmok táncoltak és tervek szövődtek. Mintha a kozmikus energiák is elpártoltak volna tőlem, a Szaturnusz súlyos terhe alatt görnyedtem, és úgy tűnt, a Jupiter bősége már sosem találja meg az utat hozzám. Feladtam a keresést, elfogadtam a valóságot, ami épp akkor elém tárult. De aztán, egy váratlan pillanatban, egy apró, szinte észrevehetetlen sugallatként, egy régi gondolat visszatért. Egy rég elfeledett vágy villant fel, mint egy csillag az éjszakában. Nem volt hangos, nem volt sürgető, csak ott volt, egy csendes emlékeztető.

Ez a mag sosem hal meg igazán. Lehet, hogy csendben marad hosszú ideig, lehet, hogy a körülmények nem kedveznek a növekedésének. De a létezése önmagában is csoda. Ez az a belső hajtóerő, ami újra és újra felemel, ami emlékeztet arra, hogy a teremtés folyamatos, hogy az univerzum energiái a mi vágyainkban is megnyilvánulnak. Nem kell erőszakosan hajszolni, nem kell görcsösen ragaszkodni hozzá. Néha elég csak tudni, hogy ott van. Elegendő engedni, hogy a csendben érlelődjön, és bízni abban, hogy a megfelelő pillanatban, a megfelelő energiákkal táplálva, újra szárba szökkenhet. A lélek mélyén re