A Meg nem hallott suttogások zenéje

Néha úgy érezzük, a világ siket fülekre talál, és mi is azok vagyunk. A napok, hetek, hónapok hömpölygésében oly sokszor elfeledkezünk arról a finom, belső rezdülésről, ami valójában irányt mutatna. A zűrzavar, a rohanás, a külső zajok falat húznak körénk, és ezen a falon túl egyre halkabban szűrődik át a lelkünk suttogása. Pedig éppen ezek a szavak lennének azok, melyek a legtisztább utat mutatnák meg számunkra. Ez a suttogás nem hangos, nem követelőző, mint az ego hangja, inkább egy lágy dallam, egy megérzés, egy hirtelen felvillanó kép.

Emlékszem egy időre, amikor egy nagy döntés előtt álltam. Annyi tanácsot kaptam, annyi külső vélemény ütközött bennem, hogy teljesen elnémultam. A tudatom kétségbeesetten kereste a logikus választ, de a szívem, a lelkem mélyén ott volt a válasz, csak éppen nem figyeltem rá. Mint egy hangszert, melynek húrjai lazák, és bármilyen szépen is akarnánk játszani rajta, hamis hangot ad. Egy reggel azonban, egy teljes csendben töltött meditáció során, hirtelen elhallgattak a külső hangok. Egy rövid pillanatra – talán egy Merkúr-tranzit hatására, mely felerősítette a belső kommunikációt – élesebben hallottam, mint valaha. Nem egy szó volt, inkább egy érzés, egy teljes bizonyosság, hogy az a bizonyos út az enyém. És amikor végre ráhangolódtam erre a belső dallamra, minden a helyére került.

Sokszor hisszük, hogy a válaszok messze vannak, pedig ott élnek bennünk, a szívünk mélyén. Meg kell tanulnunk elcsendesedni, lehunyni a szemünket, és hallgatni. Nem arra a hangos lármára, ami kívülről érkezik, hanem arra a halk, gyengéd suttogásra, mely a legigazabb, legőszintébb lényünkből fakad. Ez a belső zene, ha hagyjuk, hogy szóljon, a legszebb szimfóniává áll össze, mely el