A Meg nem Hallott Visszhang Fátyla

Sokszor hisszük, hogy a csend a válasz, hogy a hiányzó szó a béke. Pedig valójában a lélek szüntelenül, halk suttogással, vagy épp harsány kiáltással próbál hozzánk szólni. Egy belső visszhang ez, melyet olykor szándékosan, olykor öntudatlanul takarunk be a felejtés fátylával. Pedig ebben a visszhangban rejlik a legnagyobb igazságunk, az elveszett iránytűnk, a rejtett üzenet a saját utunkról.

Gyakran tapasztalom, hogy a rohanó hétköznapok zajában, a külső elvárások labirintusában mennyire nehéz meghallani ezt a belső hangot. Mintha egy vastag, áthatolhatatlan falat emelnénk magunk köré, mely tompítja, majd teljesen elnyeli a lélek dallamát. A félelem attól, hogy szembenézzünk azzal, amit hallunk, a kényelmetlenség attól, hogy változtatnunk kellene, a bizonytalanság attól, hogy mi van, ha tévedünk – mindezek a fal építőkövei. És ahogy a fal egyre magasabb lesz, a visszhang egyre halkabbá válik, mígnem teljesen elnémulni látszik.

De a visszhang sosem szűnik meg létezni. Csak mi nem halljuk. Ott van a döntéseink mögött meghúzódó szorongásban, a fel nem ismert vágyainkban, a megmagyarázhatatlan rossz érzésekben. Mint egy láthatatlan folyó, mely a felszín alatt hömpölyög, és időről időre felkavarja a felszín nyugalmát.

A feladat tehát nem az, hogy új visszhangot keressünk, hanem az, hogy lebontsuk a falat, mely elválaszt minket a már meglévőtől. Ez egy lassú, türelmes folyamat, mely önvizsgálatot, csendet és bátorságot igényel. Lehet, hogy egy régóta eltemetett fájdalomról, egy be nem teljesített álomról vagy egy elhanyagolt tehetségről szól majd. De bármi is legyen az, a meghallott visszhang mindig felszabadító erejű. Felfedi az igazságot, és megmutatja az utat a teljesség felé.