A Meg nem Írt Fejezetek Súlya

Ültem a verandán, a kora őszi napfény lágyan cirógatta az arcomat, és valahol mélyen a lelkemben éreztem egy különös súlyt. Nem volt nyomasztó, inkább elgondolkodtató. Ez az érzés gyakran meglátogat mostanában, és mindig ugyanahhoz a gondolathoz vezet: a meg nem élt, meg nem írt fejezetekhez az életem könyvében. Nem arról van szó, hogy megbánnék valamit. Inkább egyfajta csendes kíváncsiság ez, ami a jövő felé fordul, és azt kérdezi: mi minden vár még arra, hogy lapra kerüljön?

Amikor fiatalabb voltam, azt hittem, minden fejezetet előre meg lehet tervezni, be lehet keretezni. Később rájöttem, hogy az élet nem ilyen. A legszebb történetek gyakran akkor születnek, amikor letérünk a jól kitaposott ösvényről, és hagyjuk magunkat sodródni az ismeretlen felé. Azonban az emberi természet velejárója a félelem az ismeretlentől, az elszalasztott lehetőségek kísértete. Néha túl sokáig időzünk a már ismert oldalakon, miközben az üres lapok türelmesen várnak, tele potenciállal, tele mesékkel, melyek még csak a képzeletünkben élnek.

Ez a súly, amit érzek, nem a bűntudat terhe. Inkább a felismerés, hogy mennyi felfedeznivaló van még, mennyi ösvény, amire nem léptem rá, mennyi gondolat, amit nem öntöttem szavakba. Néha egy-egy csillagállás, egy Holdfázis rávilágít erre az érzésre, mintha az Univerzum is azt súgná: ne ragadj le a már leírtaknál, a történet folytatódik! Engedd, hogy a Lélek inspiráljon, és merj belekezdeni az új fejezetekbe. Lehet, hogy nem lesznek tökéletesek, tele lesznek áthúzásokkal és javításokkal, de a lényeg, hogy megíródjanak. Mert a legszebb történetek azok, amelyekről nem is sejtjük, hogyan végződnek, és amelyek a bátorság és a nyitottság erejével születnek meg.