A Meg nem Írt Lapok Titkos Súgása

Léleknapló. A szavak, melyek valahogy mindig megtalálják az utat hozzám, még akkor is, ha néha úgy érzem, csendbe burkolózott minden. Ma egy olyan érzés kerített hatalmába, ami sokszor kísért, de ritkán adok neki hangot: a soha le nem írt lapok súgása. Vannak pillanatok az életünkben, érzések, gondolatok, melyek olyan mélyen rejtőznek a szívünkben, hogy még magunknak sem merjük őket felvállalni. Mint egy régi pergamen, melynek betűi elmosódtak az idő vasfogában, ezek az elhallgatott történetek is ott pihennek valahol a tudatalattink könyvtárában.

Néha, egy csendes este, amikor a Hold ezüst fénye átszűrődik az ablakon, fel-fel villannak ezek a képek. Egy kimondatlan bocsánat, egy elfojtott vágy, egy sosem tett ígéret súlya, mely észrevétlenül, mégis határozottan formálja a jelenünket. Észrevetted már, hogy a meg nem írt lapoknak is van súlya? Mintha mindegyik egy apró kavics lenne, amit a lelkünk a zsebében hordoz. És minél több kavics gyűlik össze, annál nehezebbé válik a lépés.

De mi van, ha ezek a lapok nem terhet jelentenek, hanem lehetőséget? Mi van, ha a soha le nem írt történetek valójában hívó szavak, melyek arra ösztönöznek, hogy nézzünk szembe azokkal a dolgokkal, amikről eddig hallgattunk? Lehet, hogy nem kell mindent hangosan kimondani. Néha elég, ha a szívünkben megírjuk azokat a lapokat, melyek eddig üresek maradtak. Engedjük, hogy a Lélek csendes tintája feljegyezze a bocsánatot, a vágyat, a beteljesítetlen ígéretet. Talán akkor, és csakis akkor oldódik fel a súly, és a meg nem írt lapok súgása végre békés dallammá válik, mely a szabadság éneke. Az elengedés és az elfogadás misztikus pillanata ez, amikor felismerjük, hogy a csend is tartogat mag