A Meg nem született Pillanatok Szelíd Bölcsője

Van, hogy az ember úgy érzi, mintha egy láthatatlan fonal húzná vissza, valami olyasmi, ami még meg sem történt, de már súlyos árnyékot vet. Ez az érzés, a megnem született pillanatok fájdalma, amikor a lélek már megírta a forgatókönyvet, de a valóság még nem adta meg a jelzést a felvonás elkezdéséhez. Ez nem a várakozás nyomasztó terhe, hanem sokkal inkább egy finom, édes-keserű honvágy valami után, ami még csak a képzeletünkben él. Mintha a Hold vonzaná az árapályt, úgy vonz bennünket az a jövő, amit megálmodtunk, az a potenciál, ami szunnyad bennünk, és alig várja, hogy kibontakozhasson.

Ez a jelenség gyakran akkor üti fel a fejét, amikor a Kozmosz épp átrendeződik körülöttünk. Talán egy retrográd bolygó árnyéka vetül a belső tájra, vagy egy újhold suttogja a változás ígéretét. Ilyenkor a lélek, mint egy érzékeny virág, reagál a legapróbb rezzenésre is. Érzi, hogy valami készül, valami nagy dolog van a küszöbön, de még nem öltött formát. Ez a belső késztetés, ez a szinte fizikai hiányérzet, az a csendes tudás, hogy valami lényeges hiányzik, de pontosan tudjuk, hogy mi az. És ez nem a múlt, nem is a jelen tökéletlensége, hanem egy tiszta, áttetsző vágy a jövő felé, amit már látunk magunk előtt, és amit a lelkünk minden rostjával igyekszik megidézni. Nem kell siettetni, nem kell sürgetni. A megnem született pillanatoknak is van erejük, ők azok, amik a csendben formálódnak, és előkészítik az utat a beteljesülésnek. Olyanok, mint a magok a föld alatt, tudják, hogy eljön az idő, amikor a napfényre törnek, és virágba borulnak. A mi dolgunk, hogy türelemmel öntözzük őket a remény vizével, és bízzunk a Kozmos