A Megalkuvás Fluorit Ketrece

A fluorit sokszínű ragyogása gyakran elvakít. Éppoly könnyen elvakít minket a látszólagos harmónia, amit a megalkuvás ketrece ígér. Belesimulunk a rácsok közé, elhitetjük magunkkal, hogy a csendes egyetértés, a konfliktusok kerülése maga a béke. Pedig a béke nem a csendben, hanem az őszinteségben lakozik. Egy nap, ahogy a fluorit ketrecemben üldögéltem, és a napfény szivárványosan megtört a rácsokon, egy madár szállt le a ketrec tetejére. Pici volt, sebezhető, mégis olyan szabadság áradt belőle, hogy belém hasított. Énekelt. Nem a kellemes, biztonságos dallamokat, amiket a ketrecben hallani lehetett, hanem a vadon, a vágy, a remény hangját. Akkor értettem meg, hogy a megalkuvás nem más, mint a saját hangom elfojtása. A madár elrepült, de a dal visszhangzott bennem. Azóta minden nap egy picit feszegetem a ketrec rácsait, engedem, hogy a valódi énem színei átragyogjanak a hamis harmónián. Tudom, hogy a szabadság nem a kényelemben, hanem a bátorságban rejlik. A bátorságban, hogy felvállaljam önmagam, még akkor is, ha ez konfliktusokkal jár. A bátorságban, hogy a saját dalom énekeljem, még ha az nem is tetszik mindenkinek.