A Megalkuvás Füstkvarc Pora

Érzem, ahogy finom, szürkés por száll alá, beborít mindent. A megalkuvás füstkvarc pora ez, ami alattomos csendben szivárog be a legmélyebb zugokba is. Nem olyan, mint a büszkeség lazúrkő trónusa, ami azonnal szembetűnik. Nem is olyan, mint az irigység malachit szeme, ami áthatóan bámul. A megalkuvás sokkal alattomosabb.

Egy apró, szinte láthatatlan kompromisszum itt, egy másik ott. Kezdetben észre sem vesszük, hisszük, hogy a béke kedvéért tesszük, hogy elkerüljük a konfliktust. Aztán egyre többet engedünk, egyre többet adjuk fel önmagunkból. Az álmainkból, az értékeinkből, a vágyainkból. Mintha homokszemek hullanának ki a kezünkből, és mire észbe kapnánk, már alig marad valami.

A füstkvarc elméletileg a földelődés köve. De ha hagyjuk, hogy porrá őröljön, és betakarjon bennünket, akkor nem földel, hanem fojtogat. Elveszi a teret az igazságunknak, a hangunknak. Suttogva győzköd, hogy a kevesebb több, hogy a biztonság fontosabb, mint a boldogság.

De mi van akkor, ha a boldogság éppen abban rejlik, hogy kiállunk magunkért? Mi van akkor, ha a béke, amit a megalkuvással teremtünk, csak illúzió? A valódi béke belülről fakad, abból a bizonyosságból, hogy hűek maradtunk önmagunkhoz. Talán itt az ideje letörölni ezt a szürkés port, és meglátni, hogy a fény, ami belülről ragyog, sokkal erősebb, mint bármilyen külső nyomás. Talán ideje mély lélegzetet venni, és kimondani, amire igazán vágyunk. Mert a csend nem mindig arany. Néha csak a megalkuvás füstkvarc pora.